Manapság sajnos egyre több házastárs hitegeti magát azzal, hogy még ha rosszul is működik a házasságuk, kapcsolatuk, a gyerekért együtt kell maradniuk, tovább kell folytatni a már megkeseredett viszonyt azért, hogy a poronty ne negatív példát lásson azáltal, hogy elválnak a szülei, és ne érezze később ennek a hátrányait. Sajnos bár jó szándék vezeti az ilyen jellegű gondolkodást, mégis sokszor visszafordíthatatlan károkat tudunk okozni a kisgyermekben azzal, ha ragaszkodunk ehhez a nézetünkhöz.

Ha egy szülőpár, csakis a gyereke miatt marad együtt, de egyébként napi szinten megy otthon, a 4 fal között egymás gyilkolása, becsmérlése, rutinszerűvé válnak a vádaskodások, a játszmák, akkor a gyermek nem azt fogja látni, hogy milyen jó, hogy családban él, és van két szülője, hanem azt, hogy Anya és Apa nem tudnak egymással mit kezdeni, állandó feszültség van a levegőben, ami miatt már rá sem olyan minőségű és mennyiségű figyelmet fordítanak a szülei, persze ha egyáltalán az egymás gyilkolásán túl marad idő a csemetére.

( Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok családban már a fizikai bántalmazásig fajulnak a dolgok...)

A nyilvánvaló történések és ellentétek mellett pedig ott van az a helyzet is, amikor próbálják leplezni a gyermek előtt, hogy probléma van, eljátsszák, hogy minden rendben van velük, talán még a szinjáték miatt megölelni is képesek egymást, ám a szoba falain belül véresre kezdik ki egymást a szavaikkal, mert azt hiszik, a gyermek csak gyermek, és úgysem látja azt, amit „eldugdosnak” előle, ami egyébként a nagyon rossz kapcsolatoknál, többnyire már neki is, a gyermeknek is nyilvánvaló, csak nem tudja miképpen megfogalmazni amit lát, vagy érez.

Szépen lassan megtanítják a gyermeknek, hogy hogyan nem kell kimutatni az igazi, valós érzéseit, és titkolnivaló, takargatnivaló ha konfliktus alakul ki a családban, ezzel a mintával vezetve rá arra is a gyermeket, hogy hogyan ne tudja megélni a saját érzéseit, hogyan nyomja el magában a feltörő indulatokat, és sorolhatnám még, ami később olyan lelkik problémákhoz vezet, amivel pedig pont maga a szülő nem fog tudni mit kezdeni.

A szülő nem fogja érteni, hogy amikor olyan „szép” családjuk van, mitől lett a gyermeknek ilyen jellegű problémája, és elcipeli inkább a pszichológushoz, vagy segítőhöz, olyan felkiáltással, hogy "kezdjenek vele valamit",mert arra nem gondol, vagy nem akar gondolni, hogy a kiváltó okot magukban, a szülői viselkedésben kellene keresnie.

Az a felfogás, hogy egy gyermeknek mindkét szülőjére szükség van, persze helytálló, nyilván optimális esetben, ha minden adott a normális, kiegyensúlyozott családi élethez, neveléshez, de ha kibillen az egyensúly, olyan megoldhatatlan probléma lép fel a párkapcsolatban, amit már nem lehet orvosolni, akkor mind a gyermeknek, mind pedig a szülőknek sokkal jobb, ha különválnak a szülők, és nem mérgezik tovább a családi életüket, benne magukat és főképpen az ártatlan, semmiről nem tehető gyermeket.

Azonban ha kötik az ebet a karóhoz, elszántan védik a már egyébként széthullott családi életüket, akkor nem lehet őket hiteles szülőknek tekinteni, akkor sem, ha mindezt a gyermek „érdekében” teszik.
Pont az ellenkezője történik ugyanis.

Ezzel a lépésükkel pedig, hogy a szülők hazudnak egymásnak, a környezetüknek, a gyermeknek,egy hamis képet mutatva a családi életükről, azt érik el, hogy a gyermekük igen komoly önbecsapási folyamatokat tanul el tőlük, amit tovább hurcolva az életében, meglehetősen nagy volumenű problémákat fog neki okozni az élet különböző területein.

Csepi Betty

Imago Coaching

Férj és feleség úgy ragadnak össze, mint két darab papír. Ez annyit jelent, hogy elválaszthatatlanok. Ha valaki két összeragasztott papírt szét akar választani, mindkettőt el fogja tépni. Válás esetén mindketten megsérülnek, a férfi éppúgy, mint az asszony, és ha gyerekek is vannak, akkor azok a leginkább.

Walter Trobisch

Amikor leültem a gép elé, hogy bevezetőt írjak Ildikó története elé, úgy gondoltam, nem "eresztem bő lére" a bemutatását, hisz itt úgyis magán az eseményeken, a megtapasztalások élményszerű átadásán lesz a hangsúly, hogy éreztessük, sosem késő váltani, változni, és nyitni a világ felé. Mégis kicsit hosszadalmasabb lett az "előszó".

Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban rendszeresen be fogok mutatni Nektek olyan embereket, akik hozzám fordultak segitségért, támogatásért, segitő jobbért. Akiknek talán csak egy szikra hiányzott az életük parazsán, hogy elinduljanak, vagy éppen továbblépjenek egy adott helyzetből.

Azt látom, manapság, bár egyre nyíltabban mern(én)ek beszélni az érzéseikről az emberek, nem mindig találják meg erre a megfelelő fórumot, embert, területet. Ha pedig problémáról beszélnek, a barát bár jól jöhet, tűzoltásképpen, nem biztos, hogy mindig az objektív, előrevivő véleményüket mondják a szemünkbe, mert hát nem akarnak megbántani bennünket, nyilván ezért nevezzük őket a barátainknak. Kevés ember van, aki kockára meri tenni a barátságát, egy-egy őszinte közlésével felénk, fél, hogy megbánt, átalakítja a kapcsolat minőségét a véleménye, és megszakad a jó viszony. Én is voltam a barikád mindkét oldalán az elmúlt években. Bántottak, és bántottam is meg embereket, mire felismertem, talán nem kellene beavatkozni, ha nem kérik...mire idáig eljutottam, kapcsolataim mentek tönkre, és áldoztam be értékes embereket az őszinteség oltárán. Majd később arra is rájöttem...lehet talán nem is én voltam annyira nyers, ők nem voltak igazi barátok. Amíg valaki megszokta, hogy csak a szépet hallja meg, nagyon bánthatja a fülét ha ennek ellent mer mondani valaki.

Jó néhány kliensemmel is ez történt, nyilván fokozatokkal eltérő lehet, de alapjaiban a problémája sokaknak az, hogy nincs őszinte, hiteles támogatása egy-egy nehezebb életszakaszában, nem merik nekik megmondani a valós véleményüket, mert félnek az esetleges baráti elutasítástól, ezért jönnek hozzám, aki "idegen", aki nem ítélkezik, nem bírál, és nem akar jobb színben feltűnni előttük, adott nyereség miatt.

Hasonlóan indult Ildikó története is, aki mint minden egyes kliensem, akivel eddig dolgoztam, szintén tudott nekem valamit adni, haza...amin elgondolkodtam, beépítettem, vagy épp eltettem egyik képzeletbeli fiókomba, hogy aztán előhúzzam onnan akkor, amikor én is útelágazáshoz érkezem az életemben. Ez ha csak egy mondat is, már az is nyereség a számomra.

Mint ahogy egy könyv is akkor is értékes számomra, ha csak egy olyan mondat van benne, ami adott nekem....

Ismerjétek meg Ildikó történetét, kinek személyében egy kedves, korrekt, már mondhatom, hogy következetes Nő-t ismertem meg. Aki vidámságával másokat is képes motiválni, és munkára invitálni úgy, hogy erőszakosságnak nyomát sem fedezhetjük fel nála. De eddig út vezetett.

Ezt az utat most ő fogja Nektek elmesélni, rajtam keresztül, mert megkértem, vesse "papírra" a gondolatait nekem, hogy aztán ezen keresztül másoknak is erőt adjon.

És tudjátok, ha már egy embernek erőt ad Ildi története, már megérte...

Köszönöm Ildikó, hogy megengedted, hogy bemutassam/bemutassuk a történetedet!

Az arcképét Ildi nem szerette volna nyilvánosságra hozni, ezért a számára kedves szimbólumot, a tükröt választotta arcképe helyett.

M. Ildikó/Szeged

"Kedves Betti!

Nagyon érdekes helyzetben vagyok.

Elárulom, hogy próbálom 10 ujjas gépeléssel megírni az érzéseimet. Nem sietek és érdekes próbálkozás. Majd a végén kijavítom. Kicsit most megijedtem, mert annyi érzés van bennem és nem is tudom hol is kezdjem.

Tele voltam bizonytalansággal és kétséggel mikor a lányom belém látott és érezte, hogy valami megoldást kell keresni a helyzetemre.

Így a kezdő lépést megtette helyettem. 50 évesen már nem először lettem munkanélküli és valahogy reménytelennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. A 30 éve tartó házasságomban sem éreztem magam jól. 

Az a 15 év, amit otthon voltam a 3 gyerekemmel, talán most annak a „burokban élésnek” köszönhetem ezt a bizonytalanságom. 

Szóval a történetem így kezdődött:
Első alkalommal, a nulladik ülésre egy kisebb depresszióval a puttonyomban érkeztem a találkahelyre, amit a Bettivel megbeszéltünk, és egy szimpatikus fiatal nőt láttam, aki kedves volt és tudta úgy feltenni a kérdéseit, hogy nem éreztem tolakodónak. Kitaláltuk közösen, hogy mi a fontos feladat, amivel előbb kell foglalkoznunk, merre induljunk el az életemben. Bármikor eljöhettem volna, mert igazából semmi kötelezettséget nem vállaltam, mégis maradtam, amiből még több alaklom kerekedett.

Az első beszélgetés után nagyon érdekes érzéseim voltak. Azt éreztem, hogy megkönnyebbültem, szinte a föld fölött jártam, először azért mert kellemesen beszélgettem és nem sajnálkozott senki rajtam, a másik pedig, mert kimondtam a problémáimat, már a magánéletem is haladt valamilyen irányba. Egy hét telt el a következő találkozásig, rengeteg mindent „bevonzottam” magamnak, amit ma már tudok, én alakitottam ebbe az irányba, ezt pozitív változásként éltem meg.

A munkaügyi kp. által szervezett tanfolyamról szóltak, hogy kezdődni fog, azután kaptam egy meghívást, egy állásinterjúra is.

Soha nem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy lássa akárki is rajtam, hogy sírok. A gyerekeim előtt sem. Bettinél ezt is megtapasztalhattam, hogy nem olyan rossz kimutatni az érzéseimet és kicsit sírni is akár. Megkönnyebbültem, úgy éreztem, terheket tettem le a vállamról általa.

A hetek és a Bettivel való foglalkozások folyamán olyan utazásba kezdtem, ami még most sincs befejezve. 

Göröngyös úton igaz, de haladok előre, vannak céljaim és az iskola most a feladatom, ami nagyon nehéz, mert fél év alatt adnak le 2 év anyagát, ez megterhelő, de megcsinálom.

(50 évesen nagy vállalkozás, annak aki 10 éven keresztül takarított)

Soha nem éreztem a foglalkozásokon, hogy fárasztó lenne, vagy ne lenne kedvem a találkozáshoz. Mindig kicsit aggódva vártam a találkozást, de csak a sírástól féltem. Annyi elfojtott sírás van bennem, hogy féltem, hogy mikor tör ki belőlem. Már ezt is tudom kezelni, úgy érzem.

Volt sok érdekes szituáció, a tükör-elmélet, és a tükör, mint az életemben való szimbolikus jelentés, nagyon tanulságos felismerést hozott ki belőlem.

Az is a fülembe cseng, amit Betti mondott egy alkalommal, hogy a másik ember viselkedése nem engem bánt, hanem a saját rossz kedve, és elnyomott frusztrációi tükröződnek vissza rám. Még tanulom ezt is, de szem előtt tartom, hogy az iskola is egy tanulságos utazás nekem.

A foglalkozások alatt nem tudtam, hogy mit szeretnék csinálni a jövőben.Most épp irodai asszisztensnek tanulok, ahol gépírást, gyorsírást, kommunikációt, és ügyviteli dolgokat tanulok. Az első két hét után végig sírtam három órát, mert folyton kudarc élményként éltem meg.

Nagyon nehéznek ítélem most is, ez kétségtelen, de végig fogom csinálni, többek között ezt a megerősítést is Bettinél szereztem meg, a közösen eltöltött idő alatt. Ja és azt is tudom már, hogy mi nem akarok lenni, ha tényleges munkát keresek majd. Ez nálam nagyon sokáig, nagy szó volt…

Nekem nem megy a monotonitás, mert egy nyüzsgő, lendületes, víg kedélyű ember vagyok. Betti bíztatott, hogy ha elindulok ezen az úton, biztos sok hasznos, életemre is kiható kapcsolatra teszek szert a képzésben, amit kamatoztatni is tudok majd a saját hivatásom tekintetében,  és annál talán még jóval többet is kaptam, mert szert tettem két lelki társra is.

Mindenki sérült kicsit. Valahol, valamilyen szinten. Ők is munkanélküliek, tehát támogatjuk is egymást, és ezt is Bettinek, a foglalkozásoknak köszönhetem, hogy nyitottabb, magabiztosabb Nő lettem.

Köszönöm a figyelmet és sajnálom kicsit, hogy nem 10 évvel előbb indultam el ezen az úton, ilyen bátorító támogatással.   

Üdvözlettel:

M. Ildikó."

Elindulni, megtenni az első lépést nem látványos, ennek nem a hossza, hanem az iránya számít, mégis az út nagyobbik felét jelenti, mert meghatározza, merre kell tartanunk.

Moldova György

A bizalom talán az egyik legfontosabb összetevője az életünknek. Felemelő, szabad, melengető érzés, amikor anélkül tudunk bízni a másikban, hogy folyton megkérdőjeleznénk és gyanakodnánk rá.

Ha valami okból kifolyólag nem vagyunk képesek bizalommal lenni mások iránt, akkor szorongani, kételkedni, gyanakodni fogunk, aminek az eredménye egy magányos, beszűkült, befelé forduló világot eredményez a számunkra, ezáltal megnehezítve a környezetünk kapcsolódását is hozzánk.

Ha kicsit visszafelé tekintünk, akkor mondhatjuk, hogy talán ott kezdődik minden, amikor világra jövünk ( most a sejtekbe kódolt jövőt nem említem és a prenatális időszakot…), hogy milyen családba születünk, hogy mit hozunk magunkkal, milyen példa van előttünk.

Döntő jelentőségű, hogy az elsődleges példaképeink, a szüleink milyen példát mutattak nekünk, és mellette a környezetünk, beleszületett kultúránk milyen irányba vezet minket, és legfőképpen mit enged, és mit tilt az embereknek, akár vallási meggyőződés, akár másmilyen szempontok alapján.

Őszintén, nyíltan tudtak, tudnak a szüleink beszélni a vágyaikról, érzéseikről nekünk, és az őket körülvevő környezetüknek, és mi magunk, tudunk-e ezekkel a példákkal vagy ellenpéldákkal mit kezdeni.

Befolyásol ez minket valamilyen irányba, szembemegy-e a saját meggyőződésünkkel, meg kell-e hasonlanunk emiatt a minta miatt, vagy integrálható a jellemünkbe?

Tudunk bízni másokban és önmagunkban vagy nem tudjuk magunkat elengedni ahhoz, hogy más is beengedjen önmagába, hogy megismerjük őt, s ezen keresztül majd tükröt tartson nekünk, és általa szélesebb rálátásunk legyen a saját vonásaikra?

Ha példáink jók is voltak, lehetséges, hogy életünk során valahol sérült a bizalmunk. Lehet, hogy a csalódtunk önmagunkban, másokban, ezért már nem vagyunk képesek elhinni, hogy lehet feltétlen bizalommal fordulni mások felé. Vagy úgy érezzük, csak az a biztos, amit egyedül tudunk megvalósítani, ezért nem merjük elmondani amit érzünk, vagy amit igazán, őszintén szeretnénk.

Talán félünk a következményekről, vagy az elfordulástól, esetleg attól, hogy nem vagyunk „elég jók”, nem hozzuk a tőlünk elvárt eredményeket.

A vágy a bizalom után igazából mindenkiben megvan, mert végső soron ez az, ami megnyugvással tölt el bennünket, a stabil érzés, hogy nem vagyunk egyedül a világban, hogy számíthatunk, bízhatunk másokban is és vannak őszinte, kérdőjel nélküli kapcsolódási pontjaink.

Igazából pont annyira vagy képes megbízni másokban, mint amennyire valóban képes vagy megbízni önmagadban.

Csepi Betty

Imago Coaching

A bizalom az az állapot, amikor hiszel. (...) Amikor bízol, anélkül tudod, hogy tudnád.

A legtöbbször azt mondod, hogy a bizalmat ki kell érdemelni.

Ez azonban nem igaz. Mert ha valaki "rászolgál" a bizalmadra, akkor abban már nem hiszel.

A döntéseinknél szinte biztos, hogy a haragon kívül a félelem is rossz tanácsadónk tud lenni.

Érdemes a döntéseink meghozatalánál az emocionális oldalunkat erősiteni, és megtanulni az intuitív oldalunkra hallgatni, ami általában, nálunk nőknél természetesen alakul ki,  ám rugalmasan fejleszthető.

Nagyon sokszor előfordul, hogy hosszasan vívódunk valamin, és azt mondjuk, hogy már hatvanhatszor eldöntöttük, hogy ezt és ezt fogjuk tenni, mégsem történik semmi…esetleg még hatvanhetedjére is elmondhatjuk ugyanazt.

„Na ma elmondom a véleményem a főnökömnek….”

„Megkérem anyósomat, hogy a gyereknevelésbe ne szóljon bele, az a férjem és az én ügyem…”

„ Beszélek férjemmel, feleségemmel, hogy figyeljen rám jobban, mert így már régóta nem érzem jól magam…”

„ A legnagyobb pletykafészek ismerősömet számon kérem, miért terjeszt rólam ostobaságokat…”

Ha valamit eldöntünk, akkor a többi hatvanöt alkalom teljességgel felesleges volt, hogy újból latolgassuk a helyzetet és semmit se lépjünk ez ügyben.

Hozzunk meg tehát egy határozott döntést, és utána zárjuk le a dolgot, mert teljesen mindegy, hogy jobbra, vagy balra megyünk, jobbról, vagy balról jutunk el a végállomásra, előbb vagy utóbb úgyis átéljük azt, amit át kell élnünk. Esetleg a sorrendet tudjuk megváltoztatni…

A döntéseink előtt igyekezzünk nem a félelemre koncentrálni, hanem a többi érzésre, benyomásra, mert ha a félelem ugyan 10%-ig van csak jelen, de mi csak arra koncentrálunk, igen könnyen lesz belőle 100%.

 Csepi Betty

Imago Coaching

 "Döntéseink mutatják meg, kik vagyunk.

Amennyiben ez a mutató csalóka lenne, döntéseinkhez való viszonyunk árulkodik rólunk.

Aki saját döntései mellett képtelen kiállni, életét vesztegeti el, álmait szórja a szélbe."

Raana Raas

Egy kellemes, természetközeli kikapcsolódásra invitálom a kisgyermekes anyukákat és akár apukákat is, április utolsó hetén, a Pilis-hegység szívébe, Dobogókőre.

Az írásom ebben a témában nem rövid, de nem is annyira hosszú, hogy meg kelljen ijedni tőle. Mégis olyan témát feszeget, amit sokan a szülők felé való illendőségből elhallgatnak, vagy széppé hazudnak.

Talán az egyik legnehezebb feladat „gyermekként” kezelni egy olyan lelki megterhelést, amit szülői érzelmi zsarolásnak nevezünk. Túllépni ezen, hogy közben ne érezzünk égető bűntudatot a szüleinkkel szemben, talán még nehezebb. Mert ugye nem feltételezzük, hogy pont a saját szüleink azok, akik nekünk "rosszat" akarnak.

Valószínűleg kevés olyan ember van a világon, akit valamilyen irányból ne érintette volna ez a szülői ráhatás, az érzelmi zsarolás.

Aki ne hallotta volna életének valamely szakaszában, hogy :

„Én mit meg nem tettem érted, te bezzeg….ez a hála….”

„Anno én is felkeltem hozzád éjszaka, szenvedtem érted, te meg erre sem vagy képes, hogy ennyit megtegyél értem…”

„Bezzeg amikor neked volt szükséged valamire, akkor én mindig ott voltam…”

„Egyedül hagynál a terheimmel? Persze, menj csak, ne is foglalkozz velem….”

„Neked fontosabb a férjed/feleséged, mint a saját anyád/apád…???”

Amit ebben az esetben tudsz tenni, az első hallásra talán nem tűnik nehéznek kivitelezni, mégis égető szükség van rá amiatt, hogy ne érezd magad kevésnek, nem elégnek, nem szerethetőnek, kiszolgáltatottnak, csak azért, mert más az erre való utalásokkal benned ezt az érzést akarja kelteni.

Mindezt azért, hogy függj tőle...holott paradox módon pont a forditottja miatt próbál rád hatás gyakorolni, mert ő fél attól, hogy elhagyják, egyedül marad, kudarc éri, céltalan lesz az élete, sorolhatnám…ha Te nem leszel mellette.

Az ilyen szülő úgy próbál magához láncolni, hogy közben minden egyes szavával messzebb taszit…

Amit tehetsz az ilyen behatások mérséklése, vagy teljes megszüntetése érdekében.

1. Először is, engedd el azt a képzeletet, hogy a szüleid nem mindenhatóak, és hogy megváltoztathatóak…

Sajnos nem fognak már változni, nem fogják felismerni, és meg nem történté tenni az érzelmi zsarolásuk eredményét, sőt, fel sem ismerik, hogy épp azt teszik, mert sokszor a „mi csak a legjobbat akarjuk neked…” álarc mögé bújnak, tudattalanul.

Ismerd be, hogy ők is hibázhatnak, hogy mégsem olyanok mint más „normális” gyerekek „normális” szülei. Egyrészt mert más családok életébe nem látunk bele, lehet akár rosszabb körülmény is máshol, és másrészt pedig mert az összehasonlítgatás más családokkal jelen esetben nem jelent segítséget neked, sőt...

Engedd el, gyászold el azt az ideális család és szülőképet, ami eddig a fejedben élt. Ha kell sírj, sirjon az a pici gyermek is, aki te voltál valamikor, aztán engedd útjára azt az érzést, hogy lehetősége legyen transzformálódni.

Amig ezeket nem ismered fel, és nem ismered be, addig nem tudsz lépcsőfokot lépni, az érzelmi létrán.

2. Minden érzelmi zsarolással párhuzamos szituáció, behatás ér, az mind elhiteti veled, a fentebb említett, „nem vagyok elég jó” érzést.

Hogy kevés a személyed, nem tudsz megfelelni követelményeknek, és, hogy csak akkor leszel szerethető, ha teszel is érte, csúnya szóval élve, „ellenszolgáltatsz”.

Ilyenkor érdemes megfigyelni magadban, hogy miért, hogyan, és mikor reagálsz arra, amit ilyen alkalmakkor a fejedhez vágnak a szüleid. Vagy egyáltalán reagálsz-e, nem csak visszahúzódsz a saját kis szeparált életedbe, és ott marcangolod önmagad, hozzáteszem, feleslegesen.

Vajon milyen üzenetet közvetit rólad, amit a zsaroló mondott rólad? Melyik szó, mondat, vagy érzés volt az ami a legjobban fájt…

Minden ilyen zsaroló-elszenvedő szituációban megtalálható egy hiányérzet, ami képes elhitetni veled, hogy valóban nem vagy „elég jó…”.

Ezt a hiányérzetet kell elsődlegesen beazonositani, hogy aztán már ne érintsen téged rosszul, amikor más ezen keresztül akar saját nyereséget magának a kapcsolatotokból.

3. Hagyj fel a játszmával, hagyd ott a játszmainditót, vagy forditsd maga felé a tükröt.

Hogy ez mit is jelent a való életben?

Amikor valaki azt mondja neked,

„ Kislányom/kisfiam, nekem senki sem segit, itt vagyok a sok munkával, apád/anyád is kikészit, te pedig csak henyélsz, vagy szórakozni jársz. Én bezzeg segitettem nagyanyátoknak annak idején, mert igy volt szokás…”

Erre reagálhatsz alázatosan is, és fejet hajtva eldobhatsz mindent és alávetheted magad az ő akaratának, és elvégzed a feladatot, ő nyert….

Vagy eljárhatsz úgy is, hogy visszakérdezel,

„ Miért Anya, annak idején gyerek voltam, természetes volt, hogy segitettél nekem boldogulni, etettél, főztél, mostál rám, a mamának is önszántadból segitettél, akkor miért veted most ezt a szememre? Miért baj, hogy más a világ, és a szemléletünk is ebben, miért akarsz bennem bűntudatot kelteni?”

A gyermeknek, legyen az 10-20-30 vagy akár 45 éves is, nem az a dolga, hogy a szüleinek legyen a szülője…

Márpedig egy ilyen érzelmi zsarolás célja, burkoltan, de a gondoskodás, figyelemfelkeltés, a félelem a magánytól, elmúlástól való érzések közvetítése. Ezek olyan hiányérzetek, amiket a gyermek figyelme által szeretne betöltetni a szülő. Olyan figyelem, amit ő maga sem kapott meg gyermekként, a szüleitől, vagyis jelen esetben a nagyszülőktől.

A gyermek ebben az esetben nagyszülői szerepet vállalna magára azzal, hogy ő gondoskodik a szülei érzelmi kielégítettségéről, ám ez olyan súlyos teher egy gyermeknek, ami sajnos a saját lelki fejlődésére is hatással van, ezen keresztül a kapcsolataira, párkapcsolatára, és az egészséges szülő-gyermek kapcsoltra nézve is a későbbiekben, amikor már saját családja lesz az illetőnek.

4. Ha semmi sem működik, és a helyzet súlyos, sőt súlyosbodik, akkor bár legyen az szülő, de ha tartós lelki egészségromlást okoz a módszeres zsarolása, konkrét fizikai távolságot kell tőle tartani. Km-ekben számolva is akár…

Sajnos az érzelmi leválás nem megy egyik percről a másikra, sokszor fogod úgy érezni, talán igaza van a szüleidnek és hálátlan, semmirekellő vagy…mert hát épp elégszer sulykolták beléd ahhoz, hogy el is hidd. Lehet teszel egy lépést előre, és kettőt vissza ebben a témában, de elég kitartó vagy, és módszeresen kitartasz az elképzeléseid mellett, annak eredményét hamarosan látni fogod a saját életedben, a lelki egyensúlyod helyreállásában.

Csepi Betty

Nőként többnyire mindenki megéli előbb-utóbb, hogy férje lesz, vannak olyanok, akiknek „ura” ( minőséget tekintve az "uram és parancsolóm" kategória, a félreértések elkerülés végett ), aki majd erősen kisarkítva ugyan, de pénzt hoz a házhoz, "elenged" kávézni a barátnőkkel, megengedi, hogy dolgozhatsz-e, sminkelhetsz-e, lehet-e barátod, barátnőd, és egyáltalán, örülhetünk, hogy milyen „rendes”mert még csak nem is „ver” mint a szomszéd Julit az az állat férje…
Ez a fajta „uras korlátozás” is erőszak, csak éppen nem fizikai, inkább lelki, ami lehet sokszor sokkal jobban fáj, mint a valós pofon.

Jól ki van találva, és burkolva néha, hogy úgy érezzük, ez a megnyilvánulás a férfias, családfenntartó (szétziláló) viselkedés és egyáltalán nem sértő, megalázó, és korlátozó…

Persze, érezhetjük azt, ez is jobb mint a semmi, jobb párban, mint páratlan, ad is néminemű látszólagos biztonságot az ilyen tipusú férfi, de hát ez sajnos nem életbiztosítás, arról nem beszélve, a nő teljesen kiszolgáltatottá válik egy ilyen kapcsolatban.

Az ilyen kapcsolatban stagnáló nő megszűnik saját autonóm embernek lenni, nem lehetnek vágyai, igényei, döntései nem lehetnek számottevőek bizonyos dolgokban, arról nem beszélve, hogy a szexualitásában sem feltétlen azt éli meg amit szeretne, hanem azt amit a másik elvár tőle.

Csak hát egy ilyen felállásban, ahogy a férj egy korlátozó, szigorú apát játszik, aki dönt és ítél a párja felett, előbb utóbb a szerepek a nőre is áttevődnek, és kislánynak érezvén magát, nem lesz kedve az "apjával" lefeküdni...további problémát és feszültséget belevíve ezzel a kapcsolatba

Lehet a férje, megnyit néhány lehetőséget számára, kinyílnak bizonyos ajtók az életében, de ugyan ennyit bőven be is zár előtte.
Sok esetben az ilyen kapcsolatban létező nők, sajnos teljesen azonosulnak is a rájuk erőltetett szereppel, elhiszik, hogy annyit érnek mint amennyit éreztetnek velük...

Csepi Betty

Csepi Betti

Hogy mit is jelent az asszertivitás?

Az asszertív viselkedés az önérvényesítés képessége.

Az asszertív attitűd önelfogadást és mások elfogadását, reális önértékelést, mások és önmagunk tiszteletét jelenti.

Viselkedésben az asszertivitás felelősségvállalásban, saját érdekeink közvetítésében és mások érdekeinek figyelembevételében mutatkozik meg.

Az asszertív viselkedés kulcsjellemzői:

- önbizalom, reális önértékelés;

- mások és önmaga elfogadása;

- felelősségvállalás;

- érdeklik mások érzései, gondolatai;

- őszinte, egyenes;

- meghallgat másokat;

- nyíltan kérdez.

Az asszertív magatartási jogok tudatosítása:

Az asszertivitás elvi alapja az, hogy tudatosítjuk magunkban a jogainkat, egyszersmind elismerjük a másik fél jogait is.

Miféle jogokról van szó? Anne Dickson (1989.) felsorolását idézem az elkövetkezendőkben:

- Jogunk van meghatározni az igényeinket és eldönteni a dolgok fontossági sorrendjét.

- Jogunk van ahhoz, hogy egyenrangú félként kezeljenek és tiszteletben tartsanak.

- Jogunk van hangot adni az érzéseinknek.

- Jogunk van az önálló véleménynyilvánításra és értékítéletre.

- Jogunk van igent vagy nemet mondani.

- Jogunk van tévedni.

- Jogunkban áll meggondolni magunkat.

- Jogunk van szóvá tenni, ha nem értünk valamit.

- Jogunk van határozottan közölni a kívánságunkat.

- Jogunkban áll, hogy ne vegyük magunkra mások gondját.

- Jogunk van ahhoz, hogy cselekedeteinket ne az elismerés igénye diktálja.

Az asszertivitásnak köszönhetően, természetes és emberi indulatainkat másokat tisztelve tudjuk kifejezni, anélkül, hogy megbántanánk embertársainkat. Ennek eredményeképpen mindkét fél számára elfogadható megoldás születhet egy adott probléma felmerülésekor.

Az asszertivitás csak hitelesen működik.

Vagyis akkor, ha a verbális és non-verbális kommunikációd is asszertív. A belső világunknak össze kell kapcsolódnia a külső világunkkal.

Hiszen tudjuk: mimikánk, hangunk, testtartásunk mind jelentéssel bír. Ha a testbeszéd mást sugall, mint amit szavak szintjén kommunikálunk, a hallgatóságban megkérdőjeleződik a hitelességünk, a kommunikálóban pedig hosszútávon kudarcélményt eredményez, hiszen nem azt éri el, amit szeretne.

Csepi Betty

Van úgy, hogy az embert nem érti meg a partnere, ilyenkor az ember hajlamos a másik szemébe vágni, hogy bizony a kapcsolatuk kezdetén úgy tett, mintha értené, elég volt csak egy pillantás is akár, és most becsapva érzi magát, mert kiderült, hogy mégsem érti...

A szerelemben, az ember nem is kifejezetten a másikat akarja elsősorban megismerni, hanem önmagára szeretne ráismerni a másikban.

Ezért, ha a másik fölfog valamit az ő hullámhosszából, ami egy kissé a sajátjával is érintkezik, a szerelmes máris örömmel arra a következtetésre jut, hogy mindketten azonos hullámhosszon mozognak.

Sokszor elfelejtjük, hogy a másik ember kódrendszere nem lehet azonos a miénkkel, legfeljebb néhány hasonló jelet tartalmaz.

A legszebb, leghibátlanabb szöveget is hiába mondjuk annak, aki nem ismeri azt a nyelvet, amin hozzá beszélünk.

 Csepi Betti

Fura dolog az agy. Erről a helyről ered minden, de senki nem képes behatolni a másikéba. Ezért van az, hogy kommunikálni kell. Az állatokkal nagyon egyszerű nyelvet használunk. Ilyeneket, hogy: "ül", "marad", "nem". De egymás közt bonyolultabb a helyzet. Nem mindig azt mondjuk, amit akarunk, és van, amikor zavaros üzeneteket kell megértenünk. Vagy elölről kezdeni. De bármennyire nehéz, és bármilyen sok a félreértés, az a kötelességünk, hogy tisztázzuk a dolgot. Mert hiszen mi tanítjuk az embereket, hogy bánjanak velünk. Ami azt jelenti, hogy a kommunikáció felelőssége nem a többiek vállán nyugszik. Hanem a miénken.

Sajnos, a mai világunkban a fogyasztói társadalom sosem látott méreteket ölt, és ontja a mindennapi okosságokat, ültet el észrevétlenül "káros" gondolat-palántánkat a gyanútlan agyunkba.
„Ugyan már....dobd ki a régit és vegyél helyette újat, megteheted, fiatal, friss, szabad ember vagy, élj a mának, ne habozz kockáztatni...!"
Már a legutolsó dezodor reklámban, vagy intim betét hirdetésben is találkozhatunk ilyen és ehhez hasonló szlogenekkel és sajnos bizony, ez ma már a párkapcsolatainkra is igaz...